07/03/2024

Szerda délután bementünk a belvárosba. A szállodától 10-13 percnyire található a Visitor Center, amely mellett van egy parkolóház, ott hagytuk az autót. Onnan pedig elindultunk gyalog, de időközben azt is megtudtuk, hogy van 3 ingyenes buszjárat, amivel a város turisztikai attrakcióit jól be lehet járni.

Mivel óriási, párás hőség volt, ezért a buszt választottuk, hogy “beljebb” jussunk. A King Street a város főutcája, amely tele van mindenféle boltokkal, éttermekkel. Ezen halad keresztül az ingyenes buszjárat is (mi a 211-es busszal “jártunk”). Ahogy a King Street-ről lekanyarodtunk, úgy döntöttünk, hogy leszállunk és onnan gyalogszerrel megyünk tovább. Ekkor kb. 16 óra körül járhatott az idő.
Egészen a Waterfront parkig mentünk, ahol a híres ananászos szökőkút (Pineapple Fountain) található.

Az ananász drága volt és nehéz volt beszerezni, mert csak Dél-Amerikában lehetett termeszteni. Ez az egzotikum tette a gazdagság és a vendégszeretet szimbólumává. Maga a szökőkút is a helyreállítást és a reményt képviseli, ugyanis a Hugo hurrikán után nyitották meg a nagyközönség számára. (A hurrikán 1989 szeptemberében csapott le, a szökőkút (és a park) 1990-ben nyílt meg.)

Kisétáltunk a mólóra, aztán pedig bevetettük magunkat a történelmi házak közé.
Sok házra, templomra emlékeztünk, és most is nagyon jó volt a kis utcácskákban sétálgatni, a gázlámpás házak között - igazi időutazás volt most is.

Van egy múzeum, ahová már az első utazásunk óta szerettünk volna elmenni, de sajnos hétvégenként mindig zárva van, hétköznapokon pedig munkaidőben van nyitva, így eddig nem jött össze.
Most arra sétáltunk és mivel közeledett a zárás időpontja, ezért csak megkérdeztük, hogy másnap (július 4-én) nyitva lesz-e. Arra számítottunk, hogy az ünnep miatt zárva lesz, de szerencsére nyitva volt.
Mondta a srác, hogy szerinte elég annyi idő, ami még zárásig van, de mi tudjuk magunkról, hogy szeretünk elidőzni egy-egy helyen, ezért inkább úgy gondoltuk, hogy másnap visszatérünk. (Így is lett.)

A történelmi piacig (City Market) sétáltunk. Ez a belváros egyik legnépszerűbb látnivalója.
Az eredetileg az 1790-es években Charles Cotesworth Pinckney (az Egyesült Államok alkotmányának egyik aláírója) által adományozott földterületen a városi piac generációk óta a város értékesítésének, vásárlásának és kereskedésének fő helyszíne lett. Az 1838-as tűzvész során a piac számos épülete is elpusztult, a város az 1840-es években újjáépítette.

Ezeken a standokon élelmiszert és mindenféle termékeket árultak. Rabszolgákat viszont soha nem árultak ezen a piacon. A Vásárcsarnok számos találkozó és összejövetel helyszíne volt. Az amerikai polgárháború kezdetén a konföderációs katonák toborzó állomásaként használták. A háború után továbbra is nyilvános és zártkörű rendezvények helyszínéül szolgált. A városi piac rendkívül ellenállónak bizonyult, túlélte a polgárháborút, számos hurrikánt, tornádót és hatalmas földrengést.

Ma is úgy használják, ahogy eredetileg létrehozták. Annyi különbséggel, hogy hús és élelmiszerek helyett többek között ékszereket, ajándéktárgyakat, művészeti alkotásokat, karácsonyfadíszeket árulnak. Az egyik legnépszerűbb termék a piacon: a híres Gullah-Geechee édesfüves kosár. A Gullah-Geechee nép azoknak a rabszolgáknak a leszármazottja, akiket Nyugat-Afrikából hoztak ide. Az édesfüves kosarak fonásának művészete nemzedékről nemzedékre, anyáról lányára öröklődött a Gullah közösségen keresztül. Az eredetileg rizstermelés eszközének tervezett édesfűkosár dekoratív művészetté fejlődött.

Ilyen édesfűből készült virágokat máshol is kötöttek városszerte és külön egy boltot is láttunk.
Sétáltunk tovább és mindenféle érdekességet láttunk útközben. Volt egy nagyon szép, tipikusan csajos bolt, nagyon elegánsan berendezve, be is mentem pár fotót készíteni, mert annyira kis helyes bolt volt.

Volt egy bababolt; két amerikai színekben pompázó baba állt a bolt előtt (már az olimpiára készülve). Az egyiknek érem volt a nyakában és “USA Team” volt a ruhájára írva.
Cuki volt.

A könyvtárral szemben pedig parkolt egy Cybertruck. Tudjátok, ez a sci-fiket idéző autó. Legalábbis nekem ez jut róla eszembe. Biztos van, akinek nagyon tetszik, szerintem ritka ronda (bocsánat, ha valakinek ellenkező a véleménye… 😀) Először Las Vegas-ban láttunk ilyet, de a parkolóban, így nem tudtunk jó fotót készíteni róla. Aztán Csibi már Charlotte-ban is látott kettőt, itt Charleston-ban pedig legalább hármat. Hát nem tudom… Érdekes autó.

Ekkor már kb. 18 óra lett. Kezdtünk éhesek lenni. Elhaladtunk már korábban egy hely mellett, ahol voltak szimpi kaják, de attól annyira eltávolodtunk, hogy nem akartunk oda visszamenni.
Volt egy csomó halas - seafood-os étterem, de mivel azokat nem szeretjük, így azok kiestek. Volt egy csomó, ami már zárva volt és volt egy csomó nagyon fancy, drága étterem is.

Találtunk egyet, amihez egyébként ugyanúgy egy csomót vissza kellett sétálni (egészen a vásárcsarnokig). De az is valahogy túl elegánsnak tűnt, mi meg addigra már eléggé kivoltunk a melegtől, szóval meg sem próbáltunk bemenni. De ahogy ide tartottunk, elmentünk a Tbonz Gill & Grill nevű hely mellett, ahol láttuk, hogy sokan is vannak (az mindig jó jel, hogy tuti jó az étterem). Mondtam Csibinek, hogy ide menjünk vissza, mert én már többet nem megyek, hogy találjunk valamit.
Így aztán ez lett, egyből kaptunk is asztalt. Az ételre viszont sokat kellett várnunk, többen is érkeztek utánunk és ők is előbb kapták meg az ételüket, mint mi. (Pedig nem kértünk semmi bonyolultat.)

A legnagyobb probléma az volt, hogy kint volt vagy 40 fok, itt bent pedig rohadt hideg a légkondi miatt.
Nálam volt egy hosszú ujjú felső, de Csibinél sajnos nem. Konkrétan majdnem megfagytunk. Időnként kimentünk az étterem elé felmelegedni.
Egyszerűen nem értjük, hogy mások hogy nem fáznak. Látszólag csak nekünk jelentett ez gondot. 😀
Mivel az előző két utazásunkon beteg lettem, itt nagyon nem akartam újra, szóval inkább kimentünk egy kicsit…

Az étel finom volt, megérte kivárni, de ezeket a nagyon durván lehűtött helyeket nem értjük. Mi még 5 év után sem tudunk ehhez hozzászokni. (A buszon ugyanez a helyzet, amúgy.) Meg bárhol, ahova csak beteszed a lábad.

Na szóval 6-kor érkeztünk az étterembe és ¾ 7-kor kaptunk ételt. Negyed 8 volt, mire végeztünk, és akkor már elindultunk hazafelé.
Eleinte gyalog mentünk, Csibi látta, hol a busz és mivel elég messze volt, addig sétáltunk előtte… Majdnem egészen a parkolóig visszaértünk, mire jött.
Elhaladtunk a tűzoltóság előtt is, ahol békésen üldögéltek a tűzoltók az épület előtt és beszélgettek, egy szoborkutyus feküdt kint és a kapuk is nyitva álltak, így az autókat is lehetett látni (azoknak is nyitva volt az ajtajuk - nem tudjuk, hogy ez az alapkészültség miatt van-e így?! Lehet.)

Délután, még mikor elindultunk a túloldalon láttunk egy helyes kis parkot, most a buszról leszállva még bementünk oda is. Ekkor valahol a közelben nagy durrogásokat hallottunk, pont arra jött egy idősebb pár, amikor hangosan kérdeztem Csibitől, hogy “ez mi volt?” A néni azt hitte, hogy hozzá szólok, így igazából megismételtük angolul, hogy mi volt ez?! Mondta, hogy tűzijáték (majd aztán a kezével jelezte, hogy legalábbis reméljük, hogy az volt….) Érdekes kis közjáték volt.
De szerencsére tényleg csak tűzijáték volt.

Innen már csak hazamentünk. A parkolásért 7 USD-t fizettünk. Hazafelé volt - szokás szerint - egy idegbeteg autós, aki úgy ment át a hídon, mint egy őrült. Meg egy másik, aki valami régi típusú autóval mellénk állt abban a reményben, hogy kihívhat minket egy versenyre (ez itt Charlotte-ban is egy aktív probléma, amúgy). De mivel nem mentünk bele a játékba, akkor ő is elhajtott és megmutatta, hogy mekkora Jani… 😀

További képek