Közel 3 éve nem voltunk Magyarországon és szerettünk volna egyszer már nem valami szomorú dolog vagy ügyintézés miatt hazautazni.
Amikor elkezdtük nézegetni a repülőjegy árakat, akkor azonban egy időre el is ment a kedvünk tőle, mert 1,5-2 millió forint volt csak a repjegy kettőnknek.
Időről-időre ránéztünk, volt hogy jobb volt a helyzet, volt, hogy még rosszabb. Végre találtunk egy normálisabb árat, de Hugiék pont nyaralni mentek abban az időszakban és mondták, hogy ne akkor menjünk. (Alapvetően főleg miattuk és hozzájuk megyünk haza.)
Szóval ismét újratervezés következett.
Közben itt is sok a történés (de erről majd később), tehát ez is csak bonyolította a helyzetet. Aztán végül már nem variáltunk tovább: bő egy hétre lefoglaltuk az utat. Kb. 2 400 dollárba került a két jegy, ami még így sem olcsó, de azért kicsit kedvezőbb. Amikor csak tehetjük, rugalmas jegyet veszünk, hogy ha valami történik, akkor legyen opció módosítani. Persze, Hugiék ekkor is pont nyaralni voltak, de legalább belföldön, így ez még kapóra is jött. De ezt is mondom majd, ha odaérünk. Tehát az időpont: augusztus 15-25.

A Lufthansának van a legkedvezőbb árú jegye, a többi légitársaságé még sokkal durvább volt, ezért aztán müncheni átszállással mentünk. A helyjegyért külön kell fizetni, de a feladós bőröndök legalább benne voltak. Most az árak miatt rugalmatlan jegyet vettünk - ezért is kellett külön helyjegyet vásárolnunk - és bíztunk abban, hogy minden terv szerint fog menni.
Augusztus 15-e, pénteki nap. A Lufthansa járatok 18:40-kor indulnak Charlotte-ból. Szoktuk látni az erkélyünkről. 😀
Ezen a napon még mindketten dolgoztunk, sőt Csibi kb. “abba sem akarta hagyni” a munkát, mert fél 3-kor még vidáman videotelefonált a kollégáival.
De nagy nehezen végre befejezte, gyorsan összekészültünk. A bőröndöket már előző napokon szinte teljesen készre csomagoltuk. 2 feladós bőrönddel és 2 kézipoggyásszal indultunk útnak. Annyi cuccunk volt, hogy mindent össze-vissza csomagoltunk, hogy beleférjen a súlyhatárba. Az előző Lufthansás utazásnál a néni még a kézipoggyászt is lemérte és pakolhattunk innen-oda, hogy megfelelő legyen a súly. Szóval ezt most nem bíztuk a véletlenre (sem a Lufthansás nénikre). Még 2023-ban beszereztünk egy kézi mérleget.

Időben a reptéren voltunk, a csomagokkal sem volt baj. Egészen addig minden jól alakult, amíg feladtuk a bőröndöt és egészen pontosan akkor, amikor a néni elvette tőlünk a bőröndöket az én Drága Férjem közölte velem, hogy elfelejtette elcsavarni a bőröndön lévő számzárakat… Gondolhatjátok! (Szerencsére semmi sem tűnt el, senki nem nyitotta ki őket!)

A repülő pontosan indult, nagyjából 8,5 órás utazás várt ránk. Az ételtől nem voltunk elájulva, amit kaptunk, de legalább kaptunk valamit.
Aztán jött a következő “pillanat”, amit csak “Kevin-pillanatnak” emlegetünk azóta is. Pont olyan volt, mint a filmben, amikor rájön a család, hogy Kevin otthon maradt. Történt ugyanis, hogy megkérdeztem Csibitől, hogy “a magyar irataid Nálad vannak?” Elég volt egyetlen pillantást az arcára vetnem és máris tudtam a választ.
Természetesen otthon felejtette őket. Egyszerűen nem is értem, hogy történt ez, mert itthon az én magyar irataimat is együtt rendeztük és biztos voltam benne, hogy akkor a sajátjait is előkészítette. Amikor az Uberbe beszállunk (és azon kívül is még jópárszor) mindig megkérdezem Tőle: irataid megvannak? És mondta magabiztosan, hogy persze.
Az utóbbi években szinte kizárólag itt utazgattunk és ahhoz nekünk már a magyar útlevél sem kell, mert van amerikai igazolványunk. Lehet emiatt történhetett ez így. Na akkor izguljunk Münchenig, hogy fogunk-e tudni egyáltalán autót bérelni. Mivel netet nem vettünk, így a repülőn nem tudtam megnézni semmit sem. Az útlevele nálunk volt, de minden más magyar irat otthon maradt.
Na jól van, eddig marha jó ez az utazás. 😀

Ezt követően pedig egy majdnem egy órán át tartó turbulenciába került a gép, ahol egy csomószor nagyokat zuhantunk és annyirarázta, dobálta a gépet, hogy nekem konkrétan halálfélelmem volt. Amúgy is irtó nehezen viseltem most ezt a repülést, de ezzel kombinálva teljesen kiborultam. Csbinek pedig hányingere lett.
Szerencsére aztán a végére lenyugodott a légkör és már normálisan haladtunk.

Münchennél viszont csak forogtunk a levegőben nem tudom hányszor, mire leszállhattunk. De az mondjuk jó volt. Nyugisnak és szépnek mondanám. Már elég alacsonyan voltunk, szép volt a táj is és olyan szépen fordult a repülő mindig.

Végre megérkeztünk.
Azonnal felmentem a netre, hogy kiderítsem, mi lesz az autóbérléssel, de mindenhol megnyugtató dolgokat olvastunk, így aztán reméltük, hogy tényleg rendben leszünk a meglévő iratainkkal. Nálam volt jogsi, de én nem vezetek, szóval sajnos azzal nem sokra mentünk volna.

A budapesti repülőnk először nem volt kiírva. Aztán kaptunk végre infót, de többször megváltoztatták és kb. egy órás késéssel indultunk végül tovább. Erre a rövid járatra nem vettünk helyjegyet, de szerencsére egymás mellé kerültünk itt is. Itt egészen nyugodt volt az út, csak amikor már Budapesthez közeledtünk, akkor ismét elég van táncolásba kezdett a repülő. A folyosó túloldalán ülő kínai emberke erősen masszírozta az akupuntúrás pontjait, hogy megnyugodjon. Láthatóan ő is félt. (Próbáltam ellesni a mozdulatokat, hátha jól jön még…) Na, de végül szerencsésen landoltunk. Megvártuk a bőröndöket és azonnal ki is nyitottuk, hogy megnézzük, hogy mindenünk megvan-e!

Utána következett az autóbérlés. Ezúttal a reptéren béreltünk autót a Sixttől (9 napra 450 EUR, biztosítással, 1 000 EUR önrésszel). Csibi először rossz céghez ment oda, de aztán végül megtaláltuk azt is, ami nekünk kellett és szerencsére semmi baj nem volt az irataival, simán tudtunk autót bérelni. A magyar útlevél és az amerikai jogsi elegendő volt.

A reptéren már volt néhány érdekes benyomásunk. A reptér ugyan sokat fejlődött, de a többivel összehasonlítva azért eléggé “lepukkant” és régimódi még mindig. Az ajtón kilépve az azonnali cigarettafüst sem esett túl jól.
És az is nagyon fura, hogy bőröndökkel megpakolva egy csomót kell gyalogolnod az autóig. Azt beszéltük, hogy ez itt elképzelhetetlen. Vagy van kismetró vagy shuttle busz vagy egyszerűen, ahogy kisétálsz, ott vannak az autók.
Mindegy, számunkra nem gond, hogy sétálni kell, csak ez olyan azonnali különbség volt.

Az autó papírjaival, kulcsával és egy parkolójeggyel felszerelkezve átvettük az autót (teljesen gördülékenyen zajlott minden) és elindultunk a szálloda felé.
Ahogy említettem, Hugiék éppen nyaralni voltak, ezért az első 5 napot egy wellness szállodában töltöttük. Egyébként a wellness csak plusz ráadás volt, mert néztünk Budaörsön is szállást, viszont ez a herceghalmi szálloda kedvezőbb áron volt, még 3 étkezéssel együtt is.
A szállodában már jártunk korábban, szóval ismertük is.

Egyenesen oda mentünk.
Ja, még otthon (Charlotte-ban) kiderült egy újabb “csapás”. Csibi elfelejtette elintézni a kártyás adategyeztetést, ezért megszűntették a magyar telefonszámát. Így aztán miután letettük a bőröndöket, elindultunk egy Yettelt keresni, hogy orvosoljuk a problémát.
Azért nem bőröndökkel, mert nem fért be minden hátra, így volt bőrönd a hátsó ülésen is, azt meg ugye nem mertük sehol úgy hagyni.
Visszamentünk Budaörsre a Tesco-ba, de kiderült, hogy ott már nincs Yettel, csak az Auchan-ban van. Na, akkor egy kis budaörsi nosztalgikus városnézés után átmentünk oda.
Azt mondták, hogy vissza lehet állítani a számát, mert még nem telt el annyi hónap. Hú de jó! Itt van a SIM-kártya?! Ja, az nincs. Oké, akkor holnap visszajövünk a kártyával együtt. Van itt még más is… Magyar iratok nélkül (csak útlevél van) meg lehet ezt oldani? Kéne a lakcímkártya. Egyrészt nincs itt, másrészt pedig “külföldi cím” szerepel rajta. 😄 A néni kezdett tanácstalan lenni. Végül azt mondta, hogy úgy lehet, hogy az én nevemre vesszük vissza a számot. 3 000 Ft feltöltéssel lehet ezt elintézni. Oké, és ami rajta volt, közel 7 000 Ft, azzal mi lesz? Elvész? Nem, azt visszautalják, ha kérjük.
Na szuper, akkor bár kicsit komplikált, de legalább lesz megoldás.

Ezt akkor most nem tudtuk elintézni. De legalább ittunk egy kávét, hol máshol, mint a Starbucks-ban. Fura volt, hogy mennyivel másabb, mint itt Amerikában. A kávé nagyon finom volt. A hely nagyon fancy az amerikai Starbucks-okhoz képest.

És vizet is vettünk az Auchanban.

Irány a Media Markt. Rendeltünk nekem ugyanis egy billentyűzetet és már jött üzenet, hogy át lehet venni. Itt minden rendben zajlott, nagyon segítőkész és kedves hölgy szolgált ki minket.

Innen már csak a szállodába mentünk vissza. Egyből mehettünk vacsorázni. Itt úgy van, hogy az italt külön kell fizetni és a vacsora svédasztalos. Nagyon finom volt minden. Az ital meg persze drága. Két gyömbért kértünk (2,5 decis) 1 500 Ft.

Az árakra egyébként mindenhol rácsodálkoztunk. Amerika nem egy olcsó ország, de hozzá normális fizetések vannak. Szerintünk Mo-on nagyon durva mindennek az ára.
Számomra a legdurvább az ásványvíz volt. Az ára is, meg képzeljétek az íze is. Itt kint vagy tisztított vizet vagy forrásvizet lehet kapni főként. Nagyon nem ízlett az ásványvíz. (Theodora-t vettünk. Régen a NaturAqua-t vásároltuk, gondoltam, kóstoljuk meg azt is, hátha csak ennek fura az íze. De az sem ízlett. A Szentkirályi íze tűnt a legjobbnak.)

Na de nem mesélem el részletesen minden napunkat, csak összefoglalom röviden.
Vasárnap meglátogattuk Anyukámat, utána pedig Csibi barátaival találkoztunk. Gyakorlatilag az egész nap tök gyorsan elszaladt, konkrétan még a vacsoráról is lemaradtunk. (Az ebédet többször is kihagytuk, hiszen nem voltunk a szállodában.) És így persze a Yettelt sem tudtuk elintézni (mármint vasárnap).

Hétfőn kora reggelre volt egy vérvétel időpontunk (én szerettem volna elintézni egy-két orvosos dolgot, gyógyszert feliratni stb.). Ennek része volt a vérvétel is. Ismét az Auchanba mentünk. Onnan vissza a szállodába reggelizni, majd újra felkerekedtünk.
Hugiék a Balatonon voltak, az volt a terv, hogy ott találkozunk velük. De előtte még visszamentünk a Yettelbe elintézni végre azt a dolgot. (Azért nem a vérvétel után, mert csak később nyitott a telefonos bolt.)
Egyébként ezúttal egy sráchoz kerültünk és Csibi útlevelével simán vissza tudta állítani a számát.
Mondjuk a pénz visszautalásával akadt itt is probléma, ugyanis hiába adtuk meg a bankszámlaszámunkat, kizárólag magyar banknál vezetett bankszámlára lehet utalni. Hiába van forintos bankszámlánk, azt nem fogadta el a rendszer… Na bravó. Szerencsére a srác kifizette készpénzben.

Na ez is megvan, irány végre a Balaton. Találkoztunk Hugiékkal, ittunk egy kávét, beszélgettünk, aztán mi még elmentünk kicsit kirándulni Akarattyára. Onnan visszatértünk, együtt ettünk és aztán elindultunk vissza Pestre.

Kedden kicsit wellnesseztünk (csak szaunáztunk, mert az itt valamiért nem nagyon van), meg ügyeket intéztünk, jöttünk-mentünk.

20-án, szerdán délután Csibi lement a Balatonra egy koncertre a barátaival és csak 21-én jött vissza reggel.
Itt izgultam kicsit, hogy visszatérjen időben, mert akkor már el kellett hagynunk a szállodát és egyedül érdekes lett volna kicuccolni a 4 bőrönddel meg az ezernyi más dologgal. 😂
10-ig kell a szobából kicsekkolni és 9:45-kor ért vissza… Volt izgalom bőven.

Voltunk a temetőben és aztán megpróbáltuk az orvost is elintézni. Ez is bonyolult volt egy kicsit, ugyanis a korábbi háziorvosunk tavaly januárban meghalt és nem tudtuk azt sem, hogy kihez tartozunk. Innen kintről az egészségablakos applikációt nem lehet letölteni sem, mert meg sem jelenik. A webes felületre be tudtam lépni, de ott semmi értelmes dolgot nem találtam. Így aztán amíg Csibi a Balcsin volt, próbáltam a neten keresgélni és reméltem, hogy egyáltalán rendel bárki.

Aztán végül szerencsére, akihez időben is oda tudtunk menni, arról kiderült, hogy ő van a korábbi orvos helyett, szóval pont ahhoz mentem, akihez tartozunk.
Ez jó pár órás mulatság lett, de legalább el tudtam intézni és tudtam gyógyszert feliratni.

Na ezt követően aztán végre Szentendre felé vettük az irányt és az utolsó pár napot Hugiéknál töltöttük. Baromi gyorsan elrepült ez az egy hét. Már csak azt vettük észre, hogy indulnunk kell vissza. A családdal jó volt együtt lenni, még Anyu is pont jött Hugiékhoz a gyerekekre vigyázni, szóval még vele is tudtunk még egyszer találkozni.

Egyébként összességében szerencsére inkább pozitív élményeink voltak, talán egy-két negatív sztori / ember volt, de minden jól alakult.
Csak az idő rövidsége miatt nem tudtunk sajnos több emberrel találkozni, amit nagyon sajnálunk, de most csupán ennyi minden fért bele.

Hétfőn hajnalban aztán autóba pattantunk és egy újabb hosszú út állt előttünk.
Az autót megtankoltuk, de a parkolóban nem volt szabad hely, ami elég fura volt, így az út szélén kellett leállni vele. (Azt mondta a helyi emberke.) Lefotóztunk mindent, mielőtt leadtuk volna az autót. Eredetileg úgy volt, hogy a reptéren be kell dobni a kulcsot meg a papírokat, de itt volt ez az emberke és végül neki adtuk oda a dolgokat. Szerencsére minden rendben volt.

A biztonsági ellenőrzés elég laza volt (az ittenihez képest mindenképpen).
A repülő pontosan indult és hamar meg is érkezett, ezúttal minden rendben volt, turbulencia sem volt szerencsére.
Münchenben volt kb. 3 óránk. Ettünk egy finom szendvicset és a Duty Free-ben vettünk egy-két cuccot. 13:10-kor indult a gépünk tovább.
Itt is ki volt írva a gépünk valahova, 20 percet kellett menni, vonatozni meg minden. De aztán módosítottak rajta és mehettünk vissza kb. szinte pont oda, ahol leszálltunk a másik gépről. 😀
Az irataink ellenőrzése itt is simán zajlott, igazából csak Csibi iratait nézték meg és mehettünk is tovább.
Ott aztán picit elbizonytalanodtunk, hogy most újra csomagellenőrzés lesz?! De nem lett, csak át kellett menni egy ilyen szobán.
Itt pedig kétszer kitolták a boarding idejét, először 12:25-re, aztán végül 12:50-kor tudtunk beszállni. És meglepő módon 13:10-kor már mindenki fent volt a gépen és indulásra készen álltunk, pont időben.
Ezúttal a gép hátsó részében, a jobb oldalon ültünk. Egyszercsak hangos szóváltásra lettünk figyelmesek. Kb. pont ott, ahol mi ültünk, csak a bal oldalon. (Ez már a nagy repülő volt, 3x3 ülésekkel). Az hogy pontosan mi volt a gond az nem derült ki, de egy (arab) pasas hangosan problémázott, és nem fogadott szót a stewardessnek. Nem tudjuk, hogy máshol kellett volna ülnie, de nem akart oda ülni, csak azt hajtogatta, hogy “no, no, no”, meg a lányát emlegette. Már hárman próbáltak beszélni a fejével, de gondoltuk, hogy közben már nyilván a pilótának is jelezték a dolgot.
Aztán nyilvánvalóvá vált, hogy nem a kifutópályára, hanem a parkolópályára állt a repülő… A pasas egyébként addigra már lenyugodott és átült máshova. Látszólag lenyugodtak a kedélyek. Ezért amikor a pilóta bemondta, hogy most sajnos várakozunk, mert egy utas le fog szállni a gépről, én komolyan úgy hiszem, hogy nem gondolta, hogy ő lesz az… 😄

A kamerán néztük, hogy mi történik kint és hát láttuk, hogy nagyon sokan gyülekeznek a repülő körül, majd a rendőrség is megérkezett. Ilyet eddig csak videón láttunk és sokkal durvább sztorikhoz (verekedés, ittasan randalírozó utasok, sőt nemrég egy nő meztelenül rohangált egy repülőn…). Ezekhez képest itt nem is történt akkora nagy incidens. Dehát ugye a stewardess utasításait követni kell…

Ekkor 3 rendőr érkezett és felszólították a barátunkat, hogy hagyja el a repülőt. Persze akkor már próbált bocsánatot kérni a stewardesstől is és tőlünk, az utastársaitól is…
A felesége is ott könyörgött, de mondták neki, hogy “no chance”, el kell hagynia gépet. Végül az egész család leszállt (két lánnyal voltak). Ez persze azért eltartott egy darabig. És még azt is meg kellett várni - biztonsági okokból - hogy a lenti csomagtérből is kivegyék a bőröndjeiket.
Gondolhatjátok. Így egy egész órás csúszással tudtunk felszállni. És már előtte mondta a pilóta hogy 9,5 órás lesz az út. Valószínűleg a hurrikán miatt eléggé érdekes útvonalon jöttünk. Egészen Grönland fölött repültünk el (tök szép volt felülről nézve), majd Kanada belseje felé haladtunk és csak a Nagy Tavaknál vettük délnek az irányt. (Általában Boston és New York felé már bőven lefelé haladunk.) De most ilyen nagy kerülővel érkeztünk meg.
Szerencsére turbulencia itt is csak nagyon minimális volt és ezúttal a felszolgált étel is sokkal jobb volt.

Egy német pasi ült mellettünk, aki hallotta, hogy németül beszélünk, így aztán beszédbe elegyedtünk, mert kérdezte, honnan tudunk ilyen jól németül. Csibi beszélgetett vele aztán egy csomót (én az ablaknál ültem és nem mindent hallottam).

Végre megérkeztünk! Na itt kíváncsiak voltunk, hogy milyen lesz a határellenőrzés, mire megyük a zöldkártyánkkal.
Korábban úgy volt, hogy az állampolgárok és zöldkártyások mennek egy sorban és mindenki más egy másikban.
Na most a mindenki mással együtt kellett sorban állnunk.. Szerencsére csak a mi repülőnk érkezett akkor, de mivel hátul ültünk már jó nagy sor lett előttünk, mire mi is odaértünk.
Lassan de biztosan sorra kerültünk és képzeljétek konkrétan semmilyen kérdést nem kaptunk és pillanatok alatt kész is voltunk.
Csinált rólunk egy-egy fotót, megnézte az útlevelet és zöldkártyát és mondta, hogy készen is vagyunk.
A bőröndökre várni kellett egy picit, de szerencsére mindenünk rendben megérkezett. A Duty Free-ben vett dolgokat, nem tudjuk hol kellett volna bejelenteni, de semmilyen papírt nem kellett kitölteni (korábban volt egy papír, aztán meg a gépben kellett megadni ilyesmit, de most semmi nem volt.)
Szóval egyszerűen kisétáltunk. (Pedig direkt emiatt nem vásároltunk otthon semmi extra dolgot, hogy ne keveredjünk bajba… 😀)

Hívtunk Ubert és egy beszédes és kíváncsi marokkói sofőrrel hazajöttünk.
Egy fiatal srác volt, aki tanulni jött ide és majd maradni szeretne (de Texasba akar költözni). Olyan helyre, ahol nagyobb az élet. Korábban Raleigh-ban élt (Észak-Karolina fővárosa), de azt mondja, hogy ott aztán semmi sincs és nagyon uncsi. Charlotte jobban tetszik neki, de igazából Európát jobban szereti, mint Amerikát.
Fura, hogy mégis maradni szeretne a suli elvégzése után is.
Na mindegy is, csak tudjátok, hogy szeretem ezeket a sztorikat, olyan érdekes dolgokat hall az ember másokról.

Végre hazaértünk!! Lett vagy este fél 8. Kicsomagoltunk és aztán fürdés-alvás, mert kedden természetesen már dolgoztunk.
Meg persze nagyon fáradtak is voltunk már. De így jó volt, mert könnyű volt kihúzni “estig”, hiszen szinte este volt már.

Legközelebb Hugiék jönnek elvileg jövőre. Hamarosan el is kezdjük szervezni azt az utazást is, mert 3 gyerekkel jó előre szeretnénk kitalálni a programokat, meg a költségvetést is! 🙂

További képek