Ez a cikk a korábbi "gondolatok a költözésről" cikkünk folytatása.

A házkeresés történetét ott hagytuk abba, hogy megtaláltuk álmaink házát – csak éppen mindet eladták. Abban maradtunk az ügynöknővel (akit mi csak „néninek” hívunk), hogy ha lesz új lehetőség, jelentkezik majd.

Teltek a hetek és már kicsit elengedtük a dolgot, de amikor újra felbukkant a néni üzenete, hirtelen minden visszatért: a remény, a kíváncsiság, az izgalom, hogy „hátha most ez lesz az”.

Áprilisban vette fel velünk a kapcsolatot, és két új lehetőséget ajánlott. Az egyik azonban már akkor elkelt, mire elolvastam az SMS-t – egy óra alatt. A másik ház elhelyezkedése szerencsére szintén kedvező volt, bár az eredeti ház tükörképe: a vízbekötés iránya miatt így tervezték. Felcsillant a remény, de egy pillanattal később már éreztük, hogy ez nem pont az a modellház, amit először megszerettünk. Emlékeztetett a Charlotte-i apartmanunk sztorijára, ahol szintén ez történt.

Letettünk 2 500 dollárt a vásárlási szándék jelzéseként. Ezt az összeget csak akkor veszítenénk el, ha teljesen elállnánk a vásárlástól. Addigra viszont már nem is nézegettünk más házakat.

A projekt weboldalán ekkor még semmilyen információ nem volt az új építési fázisról.

Ezután a céghez kapcsolódó hitelező bankkal kötöttek össze, mert szükség volt egy feltételes hitelképességi igazolásra. Ennek alapját azok a dokumentumok adták, amiket az előző bejegyzésben már leírtam – vagyis a klasszikus „előzetesen jóváhagyott hitel” csomag.

Nálunk ehhez még két plusz információra volt szükség. Az egyik, hogy az SSN segítségével lekérik a hivatalos adatainkat, aminek természetesen nyoma van (emiatt egy kicsit romlik a credit score). A másik, hogy a munkáltatóm igazolja: nem lesz probléma abból, hogy elköltözünk – továbbra is állományban maradok, és a fizetésem sem csökken emiatt.

Ez utóbbi lépés számomra furcsa volt, de úgy tűnik, itt ez a szokás. Az SSN-es lekérdezés viszont teljesen váratlanul ért: nem volt világos, mikor és hogyan történik meg, csak utólag láttam a nyomát a rendszerben. Ráadásul még csak április volt, és ezek az igazolások általában 6–9 hónapig érvényesek – így jó eséllyel újra végig kell majd csinálnunk a folyamatot, mire valóban sor kerül a vásárlásra.

Mindenesetre megtörtént, és legalább a kivitelező cég megkapta, amire szüksége volt.

A hitelintézet ezután küldözgetett egy csomó papírt, amit alá kellett írni, elfogadni, és persze újabb dokumentumokat is kértek. Idővel már azt sem igazán tudtam, mit akarnak pontosan – és ami a legfurcsább volt, azt sem láttam sehol, hogy milyen kamatot vagy feltételeket kínálnak.

Úgy éreztem, mintha csak sodródnánk az adminisztrációval: jöttek az e-mailek, a formanyomtatványok, a „please sign and return” üzenetek, de érdemi információ sehol.

Így végül egy időre félretettük az egészet – legalább a kivitelező megkapta, amit kért, és mi is visszanyertük a nyugalmunkat.

Ekkor értettem meg, miért mondják, hogy itt minden űrlappal kezdődik – és űrlappal is ér véget. Papír ugyan alig van, de az „online papírmunka” így is végtelen ilyen ügyekben.

Május közepe után elindult az építkezés, és néhány dolgot le kellett egyeztetni. Ennél a cégnél csak néhány elemet lehetett kiválasztani: háromféle színcsomag közül, illetve a konyhapult anyagát. Minden más fix – talán éppen ezért tudják “alacsonyan” tartani az árakat.

A házhoz háztartási gépek is tartoznak: hűtő, tűzhely, mikró, mosogatógép, mosógép és szárítógép. Mivel nagyjából tudtam, milyen típusokat adnak, megpróbáltam kivetetni a csomagból az összeset, vegyes sikerrel. A gépek nem rosszak, de boltban valószínűleg mást választanánk. Például jobban szeretjük az elöltöltős mosógépet, és a kétajtós hűtő sem rossz, de a francia ajtós típus praktikusabb.

A hivatalos magyarázat szerint bizonyos berendezéseknek mindenképp bent kell lenniük a házban ahhoz, hogy kiadhassák rá a lakhatási engedélyt. Ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem – logikát nehéz mindig találni. Elvileg nem kell, hogy legyen hűtő, amiben tároljuk az élelmiszert, de a mosogatógép alapkövetelmény. Hát, legyen…

Végül a hűtőt, a mosógépet és a szárítót sikerült kivenni. Ez sem volt olcsó tétel: a ház ára így 4 000 dollárral csökkent. Nem azt kértük, hogy ezt az összeget forgassák bele a zárási költségekbe (ahogy sokan szokták), hanem hogy a ház eladási árát csökkentsék. Ennek az az előnye, hogy az ingatlanadó is a végső ár alapján számolódik – minél alacsonyabb, annál jobb. Minden cent számít.

Ebből a pénzből mi magunk is meg tudjuk venni a hiányzó gépeket, olyat, amilyet szeretnénk.

Magyar fejjel fura, hogy egy új házhoz gyárilag járnak a háztartási gépek. Itt viszont ez teljesen természetes – valószínűleg így könnyebb eladni a házat. Lehet, hogy ma már otthon is ez a gyakorlat.

A „hideg fehér” színcsomagot választottuk, kvarc munkalapokkal. A ház és a bejárati ajtó színe, illetve az utcafronti terasz sajnos nem volt választható. Én örültem volna, ha az utcafronton nincs terasz – akkor az egyik szoba nagyobb lehetett volna –, de ezen már nem lehetett változtatni. Többek között ezért is lett volna jobb a másik ház, amit elvittek, mire elolvastam az SMS-t…

Miután mindent leegyeztettünk, ment tovább az építkezés. Időnként kaptunk egy-egy fotót, hogy hol tartanak a munkálatok. Így telt el a nyár eleje.

Július közepén újabb képeket küldtek, és a ház már jól láthatóan állt. A fotókon viszont feltűnt egy sétaútvonal, ami gyanúsan hasonlított arra, amit korábban láttunk egy másik telken. Ott ez közvetlenül a házak mögött futott, és nem szerettük a gondolatot, hogy emberek járkálnak majd a kert végében.

Július végén elutaztunk, hogy személyesen is megnézzük. Kiderült, hogy a sétaútvonal valóban szerepel a tervekben, csak eddig nem mutatták. Más üres telkeket is megnéztünk, de végül úgy döntöttünk, maradunk ennél. A ház elhelyezkedése és a telek aránya így is rendben volt.

A kis kert nem zavart: nem vagyok nagy kertész, sosem volt kedvem kapálni vagy gazolni. Inkább az bántott, hogy miért kell egy gyalogösvényt a házak hátsó kertjei mögé vezetni? Legalább a szembe lévő szomszéd így távolabb lesz, ez is valami.

Az építtető mindenáron kerítést akart velünk építtetni, de én nem szerettem volna magunkat „bezárni”. Épp elég lesz, ha valamelyik szomszéd egy nagy, összefüggő kerítést felhúz, ami így is leszűkíti a látóterünket.
Nem biztos, hogy nem kell, de nem akartunk egyből így kezdeni, ráadásul az is pénzbe kerül.

Az ilyen gyalogutak amúgy elég gyakoriak az amerikai lakóparkokban: hivatalosan „közösségi sétaösvények”, amiket a HOA tart fenn. Szépen néznek ki, de az embernek kicsit olyan érzése támad, mintha a saját kertje határai kicsit elmosódnának.
A Charlotte-i környékünkön is volt, de ott szerencsésebben volt kialakítva. Vagy egy zöld sáv elválasztotta, vagy alacsonyabban húzódott a házak kertjeihez képest.

Nincs tökéletes megoldás – de ekkorra már megtanultuk, hogy egy új ház mindig kompromisszumok sorozata.

Amikor végre hátradőltünk, hogy legalább az építkezés rendben van, a hitelintézetek felől újra beindult a hullámvasút.

Menet közben figyeltem, hogyan alakulnak a jelzáloghitelek. Amikor először kezdtünk lakásvásárlással foglalkozni, a 30 éves, fix kamatozású hitelek körülbelül 6,8%-on álltak. Az építtetőnek akkor volt egy kedvezményes konstrukciója, ami 1%-kal alacsonyabb kamatot kínált, de csak június végéig tartott.

Más bankok ajánlatait is megnéztem, főleg azokat, ahol online is látszottak a nagyságrendek. Pár online bank kifejezetten átlátható volt – nem titkolták a számokat. A kamatokban nagy különbség nem volt, inkább abban, hogy ki milyen egyéb díjakat számít fel: némelyik valós szolgáltatásért, más meg csak „papíron létezik”. Tipikus példa a folyósítási jutalék.
Végül visszatértem ahhoz a bankhoz, akivel még Charlotte-ban volt kapcsolatom – ők adták annak idején az első, előzetes (pre-approval) hitelminősítést. Mindig segítőkészek voltak, és gyorsan reagáltak a kérdéseimre.
Közben augusztusban lejárt a feltételes jóváhagyás, amit még az építtető „házi” bankja adott ki áprilisban, ezért velük is újra kellett indítani a folyamatot. Logikusnak tűnt, hogy ha ők adták az előzőt, folytassuk velük.
Csakhogy a kommunikáció elakadt. E-mailek, formanyomtatványok, sablonos válaszok jöttek, de konkrét számok nem. Többször is el kellett magyaráznom, hogy szeretném látni, hogyan állna össze a hitel – kamat, díjak, teljes költség –, különben mi alapján döntsek egyáltalán?

Nem az ajánlatukat akartam elvetni, hanem tisztán látni. De mivel nem kaptam érdemi választ, végül elengedtem őket – nem haragból, hanem egyszerűen azért, mert nem lehetett velük dolgozni.

Végül visszatértem ahhoz a bankhoz, akivel már korábban is dolgoztunk, és újra megcsináltuk a feltételes jóváhagyást. Ez valójában csak annyit jelent, hogy ha minden marad úgy, ahogy van – munka, bevétel, hitelek –, akkor nem lesz gond a folyósítással.

A bank azonban kért még egy házbiztosítást, ami elsőre elég furcsán hangzott, hiszen a ház még el sem készült, az adásvételi szerződés sem volt aláírva. Magyarországon is kell biztosítás, ha jelzáloghitel van, de itt már előre be kell szolgáltatni a biztosítás igazolását, anélkül a folyamat megáll.

Az építtető még áprilisban küldött egy ajánlatot a saját biztosítási ügynökségén keresztül, de eddig nem foglalkoztam vele. Most viszont eljött az ideje, hogy ezt is rendezzük, ezért augusztusban egyeztettem a saját biztosítási ügynökömmel is.

Ekkor derült ki, hogy szeptember 24-én írjuk majd alá a szerződést, és amikor augusztus közepén kiderült a dátum, hirtelen minden felgyorsult – mintha az addigi hónapok lassú adminisztrációját most akarták volna pár hétbe belesűríteni.

Ami még furcsa volt: amikor a bank kérte a biztosítás részleteit, az ügynök ugyan velem beszélte át, de az adatokat nem nekem, hanem közvetlenül a banknak küldte el. Én csak utólag tudtam meg, hogy megtörtént. Itt ez teljesen természetes – az intézmények közvetlenül egyeztetnek egymással, még ha a biztosított fél erről nem is kap másolatot.
(Ez ugyan időrendben később történt, de logikailag ide illik.)

Először azzal kezdtem foglalkozni, hogy megbízzak egy céget, aki átnézi a házat és a beépített berendezéseket. Nyolc nappal a szerződés aláírása elé terveztük az inspekciót, mert másnap indultunk Leland-be, hogy személyesen is megnézzük a kész házat.

Az interneten találtam egy ilyen céget, szerencsére gyorsan válaszoltak, és volt is szabad időpontjuk aznapra.

Ezután a hitellel foglalkoztam: voltak dokumentumok, amiket a véglegesítéshez fel kellett tölteni – például az irataink másolatai. A honlapjukon minden jól szervezett volt, mindent a megfelelő helyre lehetett feltölteni.

Szükség volt a házbiztosításra is, ami továbbra is furcsa volt, hiszen a ház még nem a miénk. Mégis kérték, hogy igazoljam, megvan. Az ügynökömnek korábban már jeleztem, hogy szükség lesz rá, de valamiért nem jelentkezett, és nem is tudtam elérni. A hitelező szerencsére nem csinált belőle gondot.

Ez még a magyarországi utunk előtt történt. A távollétünk hetében feldolgozták a beadott papírokat, és kiadták a feltételes jóváhagyást a hitelre.

Miután hazajöttünk, továbbra sem volt biztosításom, ezért elfogadtam azt az ajánlatot, amit még áprilisban kaptunk – abban benne volt a hurrikán (szél és jég) okozta károk fedezete is. Egy nappal később az ügynököm is jelentkezett. Kiderült, hogy azért tűnt el, mert ő közben próbált megfelelő ajánlatot találni, de normális áron nem talált.

Ekkor már úgy éreztem, mindenki mindennel halad, csak én nem látom, épp mi történik. A rendszer működött, de én kimaradtam belőle. Ez olyan felemás érzés volt: egyrészt jó volt látni, hogy működik a gépezet, ugyanakkor nem éreztem, hogy én irányítok, és mindennel képben vagyok, ez pedig némi bizonytalansággal töltött el.

Ami furcsa volt számomra, az az volt, hogy a résztvevők sokszor egymással egyeztettek. Például a házbiztosító közvetlenül küldte el az adatokat a hitelezőnek (ahogy azt fentebb említettem), és ez csak egy a sok hasonló eset közül. Magyarországról hozva a tapasztalatot, ez teljesen szokatlan volt: amikor régebben jelzáloghitelt kértem, minden rajtam keresztül ment.

Itt viszont mindenkinek megvolt a maga szerepe, és a felek egymással intézték a részleteket. Ez persze kényelmes, mert kevesebb a teendő, de közben az ember sokszor nem tudja, mi zajlik a háttérben.

Mindenféle egyéb ügyet, ami a vásárláshoz kellett, az eladó által megbízott ügyvédi iroda intézett. Segítettek az ügymenetben, bár hivatalosan nem engem képviseltek. Fogadhattam volna saját ügyvédet, de nem éreztem szükségét.

Érdekes volt az is, hogy az önrészen és a szokásos költségeken (ügyvédi díj, földhivatali díjak, stb.) kívül a házbiztosítás (egy évre), a HOA-díj és az ingatlanadó (az év végéig) is része volt az utalásnak. Az ügyvédi cég gyűjtötte be az összegeket, és ők utaltak tovább mindenkinek, akinek kellett.

Minden automatikusan zajlott, és bár a végére kicsit úgy éreztem, kisodródtam a saját ügyemből, megkönnyebbülés volt látni, hogy a rendszer végül működik, és minden a helyére kerül.