A nassolnivalók után egy komolyabb témához érkezünk: Amerika nem egyenlő lehetőségek országa. Hogyan néz ki a társadalmi piramis, és miért olyan nehéz feljebb jutni rajta?

A „lehetőségek hazája” mítosz és a valóság találkozása

Az Egyesült Államok régóta a „lehetőségek hazájaként” él a köztudatban: bárki elérheti az álmait, ha keményen dolgozik. A valóság azonban sokszor egészen más képet mutat. Európaiként különösen meglepő lehet, hogy egy ilyen gazdag és fejlett országban mennyire mélyek a társadalmi különbségek – és mennyire be vannak épülve a rendszerbe.

Az amerikai társadalmat sokan középosztályra épülőként képzelik el, de a számok és tapasztalatok mást mutatnak. A leggazdagabbak extrém módon gazdagok, a szegények pedig sokszor teljesen kiszolgáltatott helyzetben élnek. A középosztály folyamatosan zsugorodik, és egyre többen csúsznak le a társadalmi ranglétrán.

Ahogy arról már nemrég írtunk, az „amerikai álom” lényege, hogy bárki lehet valaki. A statisztikák viszont azt mutatják: aki szegény családba születik, nagy eséllyel szegény is marad. Lakóhely, iskolázottság, a szülők végzettsége – mind meghatározza, milyen lehetőségeid lesznek. Egy 2023-as kutatás szerint a társadalmi mobilitás az USA-ban rosszabb, mint sok nyugat-európai országban.

Az állami iskolák finanszírozása helyi adóbevételekből történik. Ha egy környék gazdag, az iskola is jó; ha szegény, akkor az oktatás színvonala is gyenge. Ez egy ördögi kör, amiből nagyon nehéz kitörni: rossz környékről indulva eleve kevesebb esély van magasabbra jutni.

Egészségbiztosítás nélkül egy egyszerű orvosi vizsgálat is több száz / ezer dollárba kerülhet. Sokan inkább nem mennek orvoshoz, még súlyos tünetek esetén sem. Krónikus betegségek – például cukorbetegség, mentális problémák vagy fogászati gondok – gyakran kezelés nélkül maradnak.

Az USA-ban több mint 600 ezer ember hajléktalan (2023). Los Angelesben vagy San Franciscóban például hatalmas sátortáborok állnak a belvárosban. Ráadásul egyre több a „dolgozó hajléktalan” – akiknek van állásuk, de a bérük nem elég a lakhatásra. Ezért az utcán vagy “jobb esetben” az autójukban élnek.

A working poor réteg – teljes állásban dolgozó, de mégis szegénységben élő emberek – rendkívül nagy. Ruházatuk, életstílusuk alapján nem mindig lehet megmondani, hogy anyagi gondjaik vannak, az amerikai társadalom vizuálisan gyakran elfedi a valódi vagyoni helyzetet.

Az ország leggazdagabb 1%-a több vagyont birtokol, mint az alsó 90% együttvéve. És ez nem csak a pénzről szól: a hozzáférésről, kapcsolati hálóról, kiváltságokról is.

A faji alapú különbségek továbbra is jelen vannak. A fekete és latinó közösségek gyakrabban élnek szegénységben, rosszabb iskolákba járnak, nagyobb eséllyel kerülnek börtönbe, és kevesebb esélyük van jól fizető állást találni.

Civil szervezetek, oktatási programok és közösségi kezdeményezések próbálják megtörni a hátrányos helyzet ördögi körét. De a társadalmi struktúrák nagyon lassan mozdulnak.

Ráadásul az amerikai kultúrában a szegénységről ritkán beszélnek nyíltan. Sokan úgy érzik: ha szegény vagy, az a te hibád – és ez rendkívül toxikus gondolat, ami nehezíti a problémák megoldását is.

Az Egyesült Államokban a lehetőségek valóban adottak – de nem mindenkinek és nem egyformán. A társadalmi egyenlőtlenségek mélyen beépültek a rendszerbe, és leküzdésükhöz nemcsak egyéni erőfeszítés, hanem rendszerszintű változtatások is kellenének. A hangsúly sajnos a feltételes módon van.